Versenytempó

 Kiadós étkezés után Karolinával biciklire pattantunk és a kissé hűvös idő ellenére a közeli Bears felé vettük az irányt. Úti célunk egy istálló volt, ahol állítólag versenylovak vannak.  Indulásunk után azonban már az első kereszteződésnél szomorúan észleltük, hogy rossz irányba indultunk. Szerencsére egy igazán szimpatikus lány a segítségünkre sietett (igaz ugyan, hogy a tudta nélkül, mivel mikor mi észleltük, hogy lovascsizmát és nadrágot visel a nyomába szegődtünk abban a reményben, hogy egy felé tartunk). A tervünk sikerült és elértünk a kis településre, ám a leányzó egy egészen furcsa helyhez vezetett bennünket. Egy leginkább állatsimogatóra emlékeztető palotához.

 Miután kicsodálkoztunk magunkat, továbbindultunk és szerencsésen megérkeztünk a versenyistállóhoz. Itt azonban a barátságos fogadtatás helyett, melyre számítottunk egy hatalmas kutya állta utunkat. Már épp inába szállt a bátorságunk és a visszafordulást fontolgattuk, mikor begördült a kapun a megmentők, egy tartózkodó öregúr, egy Volvót vezetve.  Most tapasztaltuk csak igazán, hogy milyen is az a sokat emlegetett holland távolságtartás.Miután ily módon beeresztést nyertünk a megnyugtatónak nem igazán nevezhető istállóba - és nem a kutya szájában végeztük ebéd gyanánt - gyorsan körülnéztünk. A lovak nagyon szépek és gondozottak voltak, ám kissé idegesek, úgyhogy fokozott tempójú körbepillantás után megszeppenve indultunk kifele. Szinte megkönnyebbülve gördültünk ki biciklinkkel a kapunk és fázósan indultunk el hazafele. Visszafelé a hőn áhított napfény helyett egy futó záporban találtuk magunkat, így mire hazaértünk nem álltunk messze attól, hogy csupán két jégkocka érkezzen vissza a szállásunkhoz. A melegbe érve lassanként felolvadtunk, majd egy finom leves után elcsigázva dőltünk le a kanapéra a tévé elé, hogy kipihenjük ezt az eseményekben és élményekben gazdag hetet.